A cikk az Új Ember 2014.08.17-i számában olvasható

- Kezdjük rögtön egy tisztázó kérdéssel: kik is azok a világi apostolok?

-  Már a II. vatikáni zsinat beszélt a világiak apostolkodásáról, amelynek két területe van. Az egyik a világ és a világi lét megszentelése, ami történhet bármilyen életállapotban vagy munkaformában – tehát akár beszélhetünk keresztény postásokról, keresztény autószerelőkről, keresztény családanyákról vagy özvegyekről, akik mind meg tudják szentelni a világot. Mi a világi apostolkodásnak a másik szeletét ragadtuk meg ebben az egyesületben: az egyház közösségében való belső szolgálatot, vagyis a keresztény emberként hogyan tudjuk Isten országát jelenvalóvá tenni azokon a helyeken, ahová éppen küldve vagyunk. Kezdetben azokat kerestük fel, akik világiként egyházi – leginkább plébániai vagy iskolai – szolgálatot teljesítettek, mert felismertük, hogy nincsenek egymással összeköttetésben, s szinte mindannyian heroikus egyéni utat járnak. Nemcsak megismerni szerettük volna őket, hanem egymással is megismertetni. Így lett az eredetileg kutatásnak induló feladatból hamarosan közösség, amely aztán nyári és téli találkozók sorozatán keresztül vált egyre szorosabb, összetartóbb hálózattá. Az a célunk, hogy ezeket az apostolkodó világiakat az általuk vállalt szolgálatukban támogassuk minden dimenzióban: emberi, szakmai, spirituális, mentális, anyagi területen egyaránt, ami megtartja őket vagy a fejlődésüket segíti.

- Milyen szolgálatok tartoznak bele a világi apostolkodásba?

- Könnyebb arról beszélni, mi az, ami nem tartozik bele, hiszen a kizárólag a lelkipásztorok számára fenntartott gyóntatás és Eucharisztia kivételével ez bármilyen formát ölthet a bölcsőtől a sírig, azaz a kereszteléstől a temetési szertartás végzéséig. Nehéz kategorizálni és jól látható, hogy egy-egy munkatárs élete során is időről-időre változnak ezek a feladatok. Az ifjúsági csoport vezetéséből belenő a családos közösségbe, ahol már találkozik rászorulókkal, vagy a romapasztorációból átvált börtönpasztorációba, esetleg lelkigondozói irányba halad tovább és ott teljesedik ki.

Amikor ránézünk az apostolkodó világiakra, ott áll előttünk az a kérdés is: kommandósok vagy inkább mesterlövészek ők? Mindkettőre találunk példát közöttük. Olyanok is vannak, akik a területi egyház tagjaként világvégi – de nem Isten háta mögötti – helyeken kommandósként dolgoznak, vagyis szinte mindenre bevethetők. Általában bele is vetik magukat, nemcsak a püspök vagy a plébános megbízásából, hanem a Lélek által megindítva. A mesterlövészek pedig egy-egy szakterület specialistájává válnak, beledolgozzák magukat a családpasztorációba, a lelkigondozásba, a romapasztorációba, amit aztán folyamatos továbbképzéssel tesznek szakmai ismeretté. Természetesen itt is van átjárás, hiszen akad, aki plébániai szolgálatból egy második elhívással találta meg a valóban rá szabott szakterületet.

- Lehet-e látni azt, hogy az országban hol melyik szolgálatra van leginkább szükség?

- Minden területi egyház felelőse az ordinárius, akinek a pasztorális koncepcióján és nagyvonalúságán múlik, hogy abban az egyházmegyében hányan és hogyan szolgálhatnak világiak. Van, ahol még mindig csak a science-fiction kategóriába fér, hogy lehetnek főfoglalkozású lelkipásztori munkatársak, míg akár 10 kilométerrel arrébb (egy másik egyházmegyében) bevett és támogatott gyakorlat például világi plébániavezetőkről beszélni.

Azt gondolom, a szakmai-pasztorális előrejutásban nagyobb szabadság van – azaz bárki tanulhat, képződhet, növekedhet saját szakterületén – és ha kellően kreatív, akkor meg is találja azt a helyet, ahol ezt életre válthatja. Ennek inkább az szabhat határt, hogy az egyházmegyék vagy a rendek mennyire igénylik a specialistákat, illetve mennyire értékelik és igénybe veszik-e ezt a szaktudást. Vannak itt is jó tapasztalataink, hiszen a püspökök közül többeknek is van olyan prioritása – mint például a kórházlelkészség vagy a családpasztoráció –, melyekre felszabadítanak erőforrásokat.

Ahhoz, hogy valami komollyá váljon, az is szükséges, hogy emberek rá tudják szánni egészen az életüket arra az ügyre – ne csak kiegészítő tevékenység legyen az számukra. Összességében elmondható, hogy egyházunkban jellemző az emberi erőforrások elpocsékolása: nem ismerjük fel az egymásban rejlő kincset és azokat a lehetőségeket sem, amiket a világiak megtartása nyújthatna a misszióban.

- Milyen megbecsülést kapnak az egyházban dolgozó világiak és mi az, ami még hiányozhat számukra?

- Ebben rengeteg egyéni különbség van. Mi, mint egyesület keveset tudunk tenni a vertikális kapcsolatok megteremtéséért és erősítéséért, tehát azért, hogy egy munkatárs a saját egyházközségében, egyházmegyéjében megbecsülve érezze magát a rábízottak, a lelkipásztora vagy a püspöke által. Amit viszont megtehetünk, az az, hogy a horizontális szálakat szövögetjük: vagyis egymásnak adunk visszajelzéseket, megerősítést, építjük a kapcsolatot a hasonló feladatot végzők között, de krízishelyzet esetén ez jelenthet akár komoly anyagi vagy lelki segítséget is egy-egy tagunk részére. És persze ez az egyesületi együttlét egyúttal egy kiégés-prevenció is: többen mondják, hogy jóval hamarabb eljutnának a néha hiábavalónak tűnő küzdelmek értelmetlenségéig, ha nem látnák mások hasonló harcait. Vagy ahogyan megfogalmazták: itt mindenki bolond egy kicsit, „Isten bolondja”, de számunkra ez itt a normalitás – és jó egy olyan közösséghez tartozni, ahol megélhetik, hogy még akadnak hozzájuk hasonló jó bolondok a magyar egyházban.

- Tíz év alatt honnan hová jutott el a Világi Apostolok Közössége?

- Itt a trendekről és a rendekről érdemes beszélnünk, valamint arról, hogy tíz éve azt gondoltuk, lehetséges egy ún. lelkipásztori munkatársi életpályáról gondolkodnunk. Azért is voltak nagy reményeink ezzel kapcsolatban, mert jellemzően húszas-harmincas éveikben járó katekétákként hatalmas lelkesedéssel és hittel vágtunk bele a munkánkba. Az egyházunkban viszont ma még nem lehet látni, hogy mit jelenthetne 40-50-60 évesen pasztorális munkatársnak lenni Magyarországon. Kísérleti és úttörő fázisban vagyunk, aminek már most is sok tanulsága van, hiszen sokan sokféle formát kipróbáltak ez alatt az évtized alatt.

Egy ilyen trend volt például a területi egyháztól a rendekhez való átigazolás. Több munkatársunk is megélte, hogy helyi pasztorációjában elfogyott körülötte a levegő, vagy a gyakran változó plébániai körülményekre nem tudott életutat alapozni és családot alapítani. Emiatt néhányan iskolákban vagy egyéb szerzetesrendi missziókban találták meg azt a biztonságosabb terepet, amit egy plébánia nem tudott számukra adni. Ez nemcsak az egyházunk állapotáról szól, hanem arról is, ahogyan a kistelepülések ma hazánkban kinéznek: az értelmiség lassan teljesen elvándorol ezekről a helyekről, utolsó mohikánként pedig nemigen lehet 15-20 évet előre látni.

Fontos kérdés, hogy egyházunk területek megtartására vagy területfoglalásra rendezkedik-e be a jövőben. Nekem úgy tűnik, nagyon lassan születik meg az a missziós elgondolás, ami nem azt mondja, hogy tartsuk meg mindenáron a meglévő állásainkat, hanem inkább a társadalom minden szegletébe bevonuló misszióra szólít fel. Ehhez nyilvánvalóan felkészített missziós munkatársakra is szükség van. Én azt gondolom, ez a jövő útja, és a világi apostolok közül erre igen sokan már most is készen állnak.

- Hogyan fogadja a papság a világiak jelenlétét és szolgálatát?

- Papságunk is meglehetősen eltérő módon áll hozzá a világiakhoz, és ez nem életkortól vagy helytől függ, sokkal inkább a bennük élő egyházképtől. Aki egy közösségi, zsinati egyházképben gondolkodik, annak természetes, hogy nem egy ember csinál sok mindent, hanem sok ember végez valami keveset, amiből végül összeadódik az egyházközösség élete és szolgálata. Az együttműködésben hívő atyáknak mindig kapóra jönnek a munkatársak és onnan már csak egyéni kommunikáció és kompatibilitás kérdése ennek a szolgálatnak a megerősödése.

- Jelent-e utánpótlást az egyháznak vagy a VAK-nak a hittudományi főiskolai képzésben jelenleg már megszerezhető lelkipásztori munkatársi végzettség?

- Sok munkatársunknál azt látjuk, hogy előbb volt meg az elköteleződés egy-egy szolgálatra, és csak utána szerezte meg az ehhez szükséges végzettséget. Mi jobban hiszünk és nagyobb hangsúlyt fektetünk a továbbképzésekbe, mivel azt látjuk, hogy néhány év „tereptapasztalat” után nyílik rá mindenki szeme arra, hogy mire is van valóban szükségük. Akkor találkoznak a határaikkal, ahonnan önállóan már nem tudnak továbblépni és emiatt sokkal motiváltabbak, hogy valóban használható készségfejlesztést, ismereteket kapjanak. Éppen ezért a nyári találkozóinkon mindig tartunk képzést, legyen az élménypedagógia, bibliodráma, konfliktuskezelés vagy pasztorális teológia. Mindig olyasmit szeretnénk nyújtani a munkatársaknak, ami a növekedésüket szolgálja.

- A nyári összejövetelek a találkozáson és a képzésen kívül hogyan épülnek fel?

- Ezek a találkozások a testi-lelki rekreációt is szolgálják. Aki mindig ad, annak könnyen kiürül a tarisznyája. Ezt érdemes nemcsak szakmailag utántölteni, hanem lelkileg is, például azzal, hogy hasonló feladatot megélő emberek között vagyunk. Sokaknak ez az egyetlen lehetősége az évben, hogy a családdal egy héten át együtt legyenek – ezt is szolgálják a találkozóink. Több alkalommal rendeztünk már mini-konferenciát, amikor olyan témákat vettünk elő, amikről azt gondoltunk, hogy nemcsak számunkra, de az egész magyar egyház számára fontosak.

- A találkozókon a lelkipásztori munkatársak családjukkal együtt vesznek részt.

- Azt szeretnénk, ha itt megélhetnék a családok, hogy a szolgálat nemcsak elveszi a szolgálót a hozzátartozóitól, hanem nekik, a hozzá legközelebb állóknak is sokat ad. Újszülöttektől a 17-18 éves kamaszokig minden gyerekünk számára lehetőség nyílik egy hét alatt arra, hogy az évek során kialakult baráti társaságban töltse el az időt.

A felnőtteknek pedig arra van módjuk, hogy a sokszor a családdal együtt végzett szolgálat örömeit és nehézségeit is megoszthassák egymással. Emiatt a találkozók programja is differenciált: a karonülők ezen a nyáron Ringató foglalkozásokon vehettek részt, az óvodás és általános iskolás korúak pedig néptáncra, rajzos-kézműves műhelyre vagy zenei alkalomra járhattak.

Nagy öröm, hogy a VAK-os gyerekekből született két korosztályi csoport, akiknek mi, felnőttek inkább lehetőséget adtunk a közösségre, mintsem mi alakítottuk volna ki ezeket. A nagykamaszok a VAK szójátékát továbbvíve hozták létre a MAG-VAK csoportot, a kiskamaszok pedig VAKU név alatt (VAK Utánpótlás) gyűlnek össze és szerveznek vetélkedőt például a felnőtteknek is.

- Ez már a jövő? Belőlük lesznek a következő generáció lelkipásztori munkatársai?

- Rajtunk is múlik, hogy a gyerekeink kedvet kapnak ehhez a feladathoz vagy örökre megijednek az ilyen típusú szolgálattól. Ugyanakkor bárhogy is alakul az ő egyházi szerepvállalásuk, övék a jövő, hiszen a világ megszentelésében mindenképpen szerepük lesz. Hálózati kutatások is megerősítik, hogy ezek az ún. gyenge kapcsolatok – amik földrajzi távolság és évi 1-2 találkozás miatt valóban gyengék – sokkal többet segíthetnek boldogulni az életben, mint a közeli és erős kapcsolataink. Teljesen más egy másik felnőttől vagy a kortársaktól fogadni a keresztény üzenetet, mint a saját szüleinktől, akik esetében felmerülhet a gyerekben: a nevelésen túl ez csak „gyári szöveg”, hiszen az a munkájuk, hogy ilyeneket mondjanak.

S ha már a jövő szóba került, közeli terveink között szerepel egy olyan díj alapítása, amit a nyári találkozóinkon szeretetnénk átadni az adott évben azt leginkább megszolgáló világi apostolnak. Erre bárki – plébániák, egyházközségi tagok stb. – jelölhet erre méltó civil munkatársat, mi pedig szeretnénk őt a keresztény sajtón keresztül az egész országnak bemutatni.

Márton Gábor